Elveszíteni valakit, akit szeretünk - ez az emberi lét egyik legfájdalmasabb tapasztalata. Életünk során szinte mindnyájan szembesülünk hozzátartozóink elvesztésével. Napjainkban azonban talán nehezebb ezzel szembenéznünk, mint korábbi korok embereinek. Régebben a gyászolót segítette a közösség, amely számos formában segített "hangot adni" a fájdalomnak. A virrasztás, siratás, halotti tor, gyászviselet nemcsak lehetővé, hanem elvárttá, szinte kötelezővé is tette, hogy az emberek elveszített szeretteiket meggyászolják. Napjaink kultúrája azonban a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré. A gyász nem közösségi kérdés immár: az ismerősök a "fogadd őszinte részvétemet" jellegű kényszeredett mondatok után igyekeznek elkerülni a halálesettel kapcsolatos beszélgetéseket. Hallgat a közösség - s hallgatnak a gyászolók is. Egy haláleset után a legtöbb ember ma már mihamarabb visszatér a munkájához, nem visel gyászruhát - igyekszik úgy élni tovább, mintha semmi sem történt volna.
↧